Nagyon régi múltra tekinthet vissza a fafaragás, mely a XX. század elejére elveszítette jelentőségét. A XVIII. századi, keményfából faragott szekrényeket (láda) kizárólag geometrikus motívumokkal díszítették. A XIX. század közepéről ismeretesek az első faragott növényi ornamentikák, főleg gazdasági és háztartási eszközökről: szőlőprés, kapufélfa, útszéli kereszt, járom, ostor, hombár, borotvatartó, mángorló, mosófa, kendertörő, tiloló, motolla.
A fafaragás archaikusan egyszerű motívumai a napkorong, a növényi indák és a különböző formájú tulipánok. A házak homlokzatát fűrészelt szélű fenyődeszkákkal tették szebbé. A sárkánydeszkákra és a vízvetődeszkákra szív- és tulipánsorokat véstek. A fűrészfogas szemhatárdeszkára támaszkodott a deszkarátéttel és lécezéssel kialakított, sugarait szétszóró felkelő nap. Az 1930-as években új technikával és új motívumvilággal élesztették újjá a fafaragást. A pingálásból és a hímzésből jól ismert virágokat -- rózsa, rózsabimbó, tulipán, ibolya, pipacs, árvácska, szekfű, ezeknek levelei, valamint a finoman hajtó növényi indákat -- domborított motívumként faragtatták a Népművészeti Ház vezetői a különböző eszközökre és bútorokra.
