A
XIX. század közepén kizárólag fehér pamukkal
lyukmintát varrtak (hímeztek), amelyet singlölésnek
neveztek. A motívumok eleinte teljesen megegyeztek
Szeidler Ferenc előnyondájának ütőfáival.
Az indiai és a görög palmetta, majd a barokk
naturalisztikus növénykultusza, a szőlő és
borostyán, valamint a rózsa fedezhetők fel
a kalocsai motívumokban. A kalocsaiak színesen
gazdag képzeletvilága nevezte el az indiai
palmettát harcsásnak, a görög palmettát pedig
szívesnek. A fehér singlölés kezdeti időszakának
motívumai a kis- és nagyszőlőfejes, harcsás,
szílvamagos, szárnyasrúzsás, vízfolásos, szíves,
nyócas, gyűszűbekötésës-csilag, körtés, rozmaringos,
napfordulórúzsás, pávafarkos, kërësztës-fenék,
Es-bötüs, kis- és nagykatykaringós, Ě-bötüs,
gyűszűlikas rúzsás. Az előminták drága üttetése
miatt az ügyesebb asszonyok megpróbálták lemásolni
a motívumokat. Belőlük lettek az első íróasszonyok.
Az első évek másolása után, újításaikkal alakították
ki sajátos népművészetüket, újabb motívumaikat:
kerekrúzsás, hosszúrúzsás, nagy szíves sor,
rozmaringos sor, hosszú sorlik, kerek sorlik,
nagy rózsás sor, szívamagos sor, vízfolyásos
szödörinda, gyűszűlikas koszorú, kártyás koszorú
csillagos likkal, kétfelé szőlőfejes, tojásos,
szőlőfejes, bekötött likas, szíves tetejű,
ötvenlikas, tetéjösrúzsás, hereleveles, csigás.
A XIX. század utolsó harmadában jelentek meg
a virágmotívumok, az indák és a levelek. Ennek
a korszaknak a fekete, a vörös és a kék volt
a jellemző színe. Egy új technika, a töltöttvarrás
terjedésével új motívomok alakultak ki, melyek
folyamatosan bővültek újabbnál-újabb ornamentikákkal.
A fehérhímzés időszakában is volt már néhány
virág. Ezen korszak jellegzetes motívuma a
pülés rúzsa, a tulipánt, a búza, a cserösznye
és a liliom tőbbféle változata. Az 1890-es
évektől egyre jobban szaporodott a motívumok
száma: tüskésrúzsa, szömődökös rúzsa, búzás
csukor, tornyos rúzsa, macskatalpas, patkós
rúzsa, epörgyés pülés rúzsa, buzavirág, tüzesliliom,
szívrúzsa, istenkefa és a gyöngyvirág. Számtalan
motívum neve ismeretlen, de a legvalószínűbb
az, hogy nevük sem volt. Az ornamenseket általában
sorokba rendezve varrták a ruhákra, mely „vízfolyásos”
soroknak külön nevet is adtak: nyócas puc,
vízfolyásos koszorú, rozmaringos, cserösznyés,
kerekszíves rózsakoszorú, majorannás és tulipános
koszorú, katykaringos sor. A növényi ornamentikák
mellett gyakran hímeztek szívet, patkót és
madarat: pacsirta, rigó, bibic, galamb, gólya,
kakas, tyúk és páva.
A XX. század elején a bordó, a sárga és a
zöld fonal bevonásával folytatódott a kiszínesedés,
szaporodott a motívumok száma, megnőtt a töltött
varrás aránya. Az 1930-as évekre teljesedett
ki ez a folyamat - közel harminc szín alkalmazásával
-, melyet az író- és pingálóasszonyok fantáziája,
valamint a parasztasszonyok igényei alakítottak
és határoztak meg. A motívumok száma sok százra
növekedett, melyeknek nagyobb részét a környezetükben
tenyésző növényekről neveztek el: kékkonkó
(búzavirág), búzakalász, csillagvirág, bodzavirág,
piripara (székfű), sarkantyucska, ibolya,
utiszekfű, bógáncskóró, tányérrúzsa (napraforgó),
lenvirág, georgina, orgona, kenyérbélű virág,
mályva, nefelejcs, szarkaláb, bazsarúzsa,
vízitündér (tavirózsa), folyókavirág, csillagvirág,
ribamájva, böléndök, vizitök, szarkaláb, piroskonkó,
szívvirág (vadrúzsa), tökvirág, babvirág,
kukacvirág, szökfű, tulipán, szőlőfej, szőlőbajusz,
liliom, rozmaring, gyöngyvirág, búzamogyoró,
kisbigyó (kis bogyó), tüskösrózsa (szamárkóró),
ördögszöm, árvácska, rúzsa, rúzsabimbó. A
kalocsai parasztasszonyok kimeríthetetlen
fantáziáját bizonyítják a fantázianevek: pillevirág,
százszorszép, istenkepapucsa, vénasszonyvirág,
bánatvirág, csöngetővirág, tátogató, szamárköröm,
hervadozóvirág, napforduló, hajnalka, szégyönvirág,
macskaköröm, csörmölye, dülővirág, szélcsöndvirág,
picösvirág, fordítottlilijom, csigavirág,
csillagvirág, kikapósvirág, kolompvirág, szömérmesliliom,
tyukszömvirág, kákavirág, papuluska, iglicevirág,
méhecskeölelő, kígyóhajma, mézesmérges, hínárbimbó.
A sok száz új motívum között jelent meg egy
hungarikum is, a Kalocsai Sárköz jellegzetes
fűszernövénye, a paprika.
A XIX. század végén, a hímzésben kialakult
színes motívumok színe a fekete, a sütétkék
és a vérpiros volt. A XX. század elején a
színek száma és a motívumok színezése lassú,
de mértékletes emelkedést mutatott. A pamukok
között új színek jelentek meg, így a hupikék,
régi világoskék, duflavörös (cinóbervörös),
sárga, tüsökszín, püspökszín és humokződ.
Mindegyiknek a legsötétebb árnyalatával hímeztek.
A sötét színek gyászos külsőbe öltöztették
a ruhákat viselőket. Jelentős változás következett
be az 1930-as évek elején, amikor robbanásszerűen,
közel harminc féle színnel varrták ki a számban
jelentősen meggyarapodott hímzésmotívumokat.
A cifrapamukos- és a szomorúpamukos hímzés
színei a sütétződ, világosződ, füződ, világos
füződ, kislibasárga, tüzessárga, citromsárga
vagy melegsárga, halványrúzsaszín, középrúzsaszín,
sütétrúzsaszín vagy csertőipiros, paprikapiros,
bordó, nefelejcskék, buzakék vagy konkókék,
olajkék (jégkék), permetkék, hamvaslila, sütétlila
(permanentibolya), sütétlila (mangánibolya),
orgonalila, püspöklila, középlila, világoslángszín,
középlángszín, sütétlángszín vagy baracksárga,
koromfekete, fehér.
Az 1930-as években kiszínesedő hímzések színei
között jelent meg először a fűszerpaprikáról
elnevezett vörös, a paprikapiros. Lehet, hogy
kissé későn jelentkezett a színek között a
paprikáról elnevezett vörös, de jelentőségét
és különleges helyzetét mutatja, hogy a cifrapamukos
hímzés legjelentősebb színe és egyetlen vörös
színe lett. Nem előzmények nélküli azonban
az elnevezés, hiszen a kelmenevekben már korábban
is előfordult. Legszebb színeknek tartották
a következőket: tulipiros, csertőipiros, kislibazöld,
kislibasárga, teszszínű, hupikék, vadgalambkék,
pörkőtbarna, lángszín, orgonapiros, paprikapiros,
szégyönpiros, mönyasszonypiros, irigysárga,
égszínkék, fecskenyakvörös, répapiros, borszín,
püspöklila, kénsárga, bársonkék, gálickék.
A korábban is ismert és kedvelt nyolc féle
vörös szín közül mégiscsak a paprikapirost
választották a cifrapamukos hímzés lelkének,
ami nem lehet véletlen. A cifrapamukos hímzés
kialakulásának az időszakában már több évtizede
Kalocsa volt a paprikakereskedelem központja.
Az egyre jelentősebbé váló idegenforgalmat
jól megszervezett alapokra helyezték, melyben
a népművészet mellett a paprika foglalta el
a második jelentős pillért. Mindezek után
nem lehet kérdéses, hogy jótékonyan hatott
a paprika nevének és színének beemelése a
világkörüli hódító útjára indoló kalocsai
népművészet legújabb stílusába.
E tudományosnak tűnő magyarázat után egy másik
lehetőséget sem vethetünk el. Amint fentebb
láthattuk, a kalocsai parasztasszonyoknak
kifinomultan és egyedien szép volt a névadása.
A hivatalos neveket a saját környezetükből
vett, mindenki számára közérthető nevekkel
helyettesítették. Kérdéses lehet e számunkra,
hogy a vörös legszebb árnyalatát ne a paprikáról
nevezzék el? Hiszen a legszebb vörös színe
a paprikának van. Annak a fűszernek, amely
táplálkozásán keresztül bearanyozta a kalocsaiak
mindennapjait, különlegessé tette ünnepnapjait.
|
