Kalocsai Sárköznek az Ordas-Kecel-Szeremle háromszögbe eső mélyfekvésű, árvízjárta tájat nevezi a magyar néprajztudomány. A „kalocsai” jelző megkülönböztető szerepű. Segítségével határoljuk el a Duna-balparti területet a szomszédos dunántúli, Tolna megyei Sárköztől. A két táj a középkorban egységet alkotott. Helységeiket és népüket együtt nevezték sárközinek. Az oklevelekben emlegetett „sárközi” intézmények, pl. „sárközi főesperesség”, „sárközi nemesek ítélőszke” stb. inkább a balparti, kalocsa környéki területhez köthetők. Az újkorban más történelmi sorsot értek a Duna két oldalán élő sárköziek. Következésképp a XVIII. századtól a földrajzi környezet hasonlósága és az ebből következő sok kulturális azonosság ellenére ajánlatos két különböző tájról beszélnünk.
A Kalocsai Sárköz elsősorban földrajzi-történeti tájegység. Földrajzi abban az értelemben, hogy a Duna és az Őrjeg mocsarai által közrefogott árvízjárta, alacsony fekvésű tájra valamint az Őrjeg vonalát övező homokhátság szélére terjed ki. Türténeti egység abban az értelemben, hogy csaknem akkora kiterjedésű, mint amekkora a kalocsai érseki uradalom volt az újkorban. Másrészt a Kalocsai Sárköz a régi Pest-Pilis-Solt vármegye elhegyesedő déli nyúlványát jelentette. Beékelődött a környező Kiskunság, valamint Bács-Bodrog és Tolna vármegye közé. A történeti egység szempontjából különösen fontos az érseki uradalom összefogó ereje. Néhány falunak pl. Ordasnak, Bátyának, Fajsznak nem az érsek volt ugyan a földesura, de ezek is gazdaságilag ezer szállal kötődtek az érseki uradalomhoz. Az érsekség földesúri hatalma másfél évszázadon át meghatározó szerepű volt a Kalocsai Sárköz településeinek és népcsorportjainak életében.
A Kalocsai Sárköz területén a XVIII. századi újratelepítések óta többféle magyarság és többféle nemzetiség él együtt. Több néprajzi csoport és népsziget különíthető el. A legismertebb és a legnagyobb hírre szert tett csoport a kalocsai szállások és Kalocsa város katolikus magyar népe, a pota néprajzi csoport. Vele szemben a Duna mentén egy református néprajzi csoport különíthető el: Foktő, Uszód, Dunaszentbenedek Árpád-korig folyamatosan itt élt népe. További magyar szigetek: a dunántúli Madocsával kapcsolatot tartó Ordas és Pataj reformátussága, a XIX. századi Duna-szabályozások révén Dunántúlra került református Bogyiszló; az Árpád-korig folytonos, de mégis katolikus Fajsz; délebbre pedig Sükösd, valamint a Tolna megyei Sárközzel élénk kapcsolatokat tartó református Érsekcsanád és Szeremle. Bátya és Dusnok népének többsége önmagát rác-nak nevező katolikus délszláv. Miske alapnépessége önmagát tót-nak nevező szlovák. A Kalocsai Sárköz három sváb-ként emlegetett német faluja: Császártöltés, Nemesnádudvar és Hajós.
A „Népek, életformák, hagyományok” c. kiállítás a Kalocsai Sárköz népcsoportjainak XVIII-XX. századi életét, kultúráját mutatja be. A határokat azonban nem veszi szigorúan. A népesedéstörténet, az uradalomtörténet, a XVIII. századi életmód és pusztahasználat, stb. kérdéseinél általában a Kalocsai Sárköz egész területét szemlélteti, a XIX-XX. századi néprajzi kép kibontakozásánál azonban a Tolna megyébe került Bogyiszló, valamint a legdélibb helységek: Csanád, Szeremle néprajzi világa nem jelenik meg. Elsősorban azért, mert e helységek néprajzát bemutatják a szomszédos bajai és szekszárdi múzeumok kiállításai. Kelet felé néha túllép kiállításunk a Kalocsai Sárköz határain, pl. szerepel a homokhátságszéli Kecel, valamint Kélespuszta is. Ilyenkor a kiállítás az egykori kalocsai érseki uradalom határait követi. Természetes, hogy különösen nagy hangsúlyt kap Kalocsa város és a kalocsai szállások pota népének múltja, hagyományvilága, életformája.
A kiállítás egyszerre történeti és néprajzi. A termekben együtt jelenik meg a népélet és a történelem, mégpedig oly módon, hogy a történelmi események dokumentumai a néprajzi jelenségeket magyarázzák, a népélet és a népművészet tárgyi emlékei pedig az egyes korok történeti képét teszik teljessé. Mivel a kiállítás elsősorban az egymást követő korok paraszti életformájának alakulását, valamint a pota néprajzi csoport hagyományrendszerének sorsát követi, leggyakrabban néprajzi tárgyak illusztrálják és fejezik ki a mondanivalót. Következésképp a látogató elsősorban néprajzinak látja a kiállítást, ami érthető, hiszen a politikatörténet és a művelődéstörténet csak jelzésszerűen kapott helyet a tablókon és a tárlókban.
E jelzések a XVIII-XX. századi történelmi vonulat vázlatos végigkísérése mellett elsősorban azért fontosak, mert több esetben magyarázzák a paraszti élet sorsfordulóit és vele együtt a népi hagyományvilág változásait.